Spenót

Szombaton reggel kimentem a piacra. A kedvenc zöldséges nénim előtt nagy rakat frissen szedett spenót és sóska púposodott. Kedélyesen próbált rábeszélni, hogy a szokásos adag zöldségen kívül vigyek ezekből is. Végül megadtam magam, és kértem a spenótból fél kilót. A sóskát nem mertem bevállalni, még a spenót is necces, hogy a fiam megeszi-e. A fél kilóból lett 90 deka. Lelkesen haza vittem. Otthon elolvastam a szakácskönyvben, hogy mit kell vele csinálni: vízben megfőzzük, utána húsdarálón ledaráljuk. Na, ekkor kezdtek a pánik első jelei mutatkozni. Nem emlékszem, hogy Anyukám valaha ilyet csinált volna a spenóttal. Bár, az is igaz, hogy ő jórészt csak mirelitet használt. Mit tehet ilyenkor az ember lánya, aki 14 évig élt együtt egy szakáccsal, és 40 évesen kezd főzni tanulni? Felhívtam a nővéremet. Aranyos volt, szinte megtiszteltetésnek vette, hogy őt kérdezem. Nem kell főzni, csak párolni. Nem kell darálni, elég botmixerezni. De előtte meg kell nézni, hogy milyen a szára, mert azt lehet, hogy ki kell vágni, ha nem túl zsenge. Ez így már jobban hangzott, mint amit Horváth Rozi írt. Neki is kezdtem. Nekem elég üdének tűnt a dolog, de azért gondoltam megkóstolom az egyik szárat. Ekkor a pánik fokozódott, mivel sóskát kóstoltam. Mielőtt még a végső kétségbeesés úrrá lett volna rajtam, leültem, és ittam egy pohár vizet. Rájöttem, hogy nincs rá érkezésem, hogy majd egy kiló spenótból kiválogassam a sóskát, úgyhogy reménykedjünk, hogy nincs benne sok. Vázoltam a fiamnak a helyzet súlyosságát, és előre jeleztem, hogy fentiek miatt nem tudok felelősséget vállalni az ebédért. Ezek után az esélytelenek nyugalmával nekiláttam.
Nem akarom nagyon fényezni magam, de végülis repetázott belőle. :-)
A spenót és én most jöttünk össze igazán...